Öt település alkotja: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta.

A terület fő folyójáról, a Sárvízről kapta nevét. A folyó a Bakony lábánál eredt és a Bátánál ömlött a Dunába, ami akkoriban össze-vissza kanyargott. A folyók iszapot raktak le. Egy hatalmas sártenger volt a környék.

Ezen a mocsaras vidéken azonban már a neolitikumban is telepedtek le emberek a hegyek lábainál és a régi Sárvíz partján.

A bronzkorban az emberek beljebb merészkedtek a mocsárba és minden kiemelkedő terület lakottá vált.

Az első ismert nép a kelta. Majd a rómaik térhódításával a vidék egyre fontosabbá vált. Az itt húzódó főút is Rómába vezetett (Eszéktől Óbuda érintésével). A gazdaság dübörgött.

A rómaiak után nomádok következtek a sorban. Majd a honfoglaló Őseink a mocsarak védelmében élő szláv törzsre bukkantak.

A honfoglaló Megyer törzs területének legdélibb csücske volt Sárköz. Aztán itt kaptak helyet a besenyők, akik a 12. századra összeolvadtak az itt élő magyarsággal.

A pogánylázadások után a területet egyházi adománybirtokként a pécsváradi, szekszárdi és a bátai apátság kapta meg.

A középkori sárközben a halászat volt a legfontosabb. De fejlett volt a vadászat. Az állattartás is jelentős volt. Főként lovat, szarvasmarhát és sertést tartottak. A földművelés Sárköz peremterületein fejlődött. A szekszárdi hegyekben pedig szőlőt telepítettek.

A török hódoltság alatt a lakosság elszegényedett.

Az 1855-és 72 kettő közötti védgát építéséig az áradásoktól függött a települések élete. De a gát megépülése után az eltűnő nádasok, vadvizek helyét legelők, rétek veszik át. Ezeket a kiváló termőképességű területeket művelés alá vonták. A lakosság jómódban élt. Ezt a jómódot tükrözi a méltán híres sárközi népviselet, amiről a következő bejegyzésben olvashattok.